A Tibeti buddhizmus kialakulása
"A mai Tibet területe, amit néha a Világ Tetejének is neveznek, nagyobbrészt egy óriási fennsík, melyet magashegységek határolnak: dél felől a Himalája, nyugatról a Pamír és a Karakorum, északról a Tien-san és az Altig- Tan, míg kelet felől a kínai Kun-lun és a Nan-san vonulatok. Ez a végeláthatatlan magas fennsík, amely több mint kétmillió négyzetkilométer területet foglal el, négy fő részre osztható: északon a Csang-Thang nagy sztyeppéi egy félsivatagi, magas fennsík; alacsonyabban foglalnak helyet az Ü és Cang nevezetű központi területek, ahol Lhásza, a főváros található. Nyugaton van a Kailash hegyet körülölelő Ngari terület. Végül keleten fekszik a Kínával határos Do-Kham körzet, mely két nagyobb régióra oszlik: dél felé Kham, egy hegyvidéki terület, termékeny erdős völgyekkel; északon pedig Amdo, a füves puszták és sós tavak vidéke.
Tibetben ered Ázsia nagy folyamainak többsége, mint például a Huang-ho, a Jangce, a Szalven, a Mekong keleten, míg az Indus és a Brahmaputra nyugaton.
A Tibetet körülölelő hegyvonulatok az esőket nagyrészt kívül tartják, s ennek eredményeképpen az ország éghajlata meglehetősen száraz és szélsőséges. Csupán a déli és keleti területek éghajlata enyhébb és termékenyebb, így a népesség nagy része itt koncentrálódik, míg az északi sztyeppéket csak a jak-tenyésztő nomádok lakják.
A tibeti kulturális terület nem korlátozódik a Nagy Tibeti Fennsíkra, hanem dél felé Nepálban átterjed a Dolgo és Serpa területekre, akárcsak a kisebb himalájai királyságokba, Szikkimbe és Bhutánba. A tibeti kultúra nyugat felé magába foglalja „Kis Tibet” felföldjét, Ladakhot, Szpiti, Zanszkárt és Lahult.
Bár Tibet látszólag elzárt terület, az összes környező ország kultúrája hatással volt rá: India és Nepál dél felől, Kína keletről, Közép-Ázsia kapui: Kasmír és Afganisztán nyugat felől; Mongólia pedig észak felől.
A tibeti kultúra az ősrégi Shang-Shung területéről ered, melynek fővárosa a Kailash hegy melletti Khyunlun Nulkar volt.
Shang-Shung három régiót foglalt magában: belső régió, ami nyugat Tibetnek felel meg, középső régió, ami közép Tibetnek felel meg, és a külső régió, ami magában foglalta kelet Tibetet és a kínai határrészt. A mai Tibet középső részén volt egy kicsi önálló királyság, Yarlun, ami Songtsen Gampo tibeti király uralkodása alatt (i.sz. 617-698) terjeszkedni kezdett és elfoglalta a környező területeket, Shang-Shung területét is. Ettől kezdve az egész nagy királyságot Tibetnek nevezték. Shang-Shung vallása a Bön volt, papjaik nagy politikai befolyással rendelkeztek a tibeti királyi udvarban.
Mind a buddhista, mind pedig a Bön források egyetértenek a tibeti királyok származási vonalát tekintve. Az első legendás hírű királyok az ősidőkben az éggel voltak rokonságban, a későbbiek a lebegővel, majd a földdel. Az első király Nyatri Cenpo volt, és mind ő, mind pedig leszármazottai az éghez egy varázskötéllel kötődtek, a mu kötéllel, amely a fejük tetejétől nyúlt az egekbe. A királyok nem hagytak hátra holttestet, hanem az égbe távoztak, ahonnan jöttek.
A nyolcadik király, Drigum, egy mágikus versengés közben véletlenül elvágta a saját varázskötelét, és ettől kezdve a királyok holttestet hagytak maguk után a földön halálukkor. Lhalhatori, a huszonnyolcadik király volt - a buddhista évkönyvek szerint az első, aki kapcsolatba került a buddhizmussal az időszámítás 333. éve tájékán. Ez a kapcsolat csodával kezdődött: a király egy varázslatos ládikát kapott az égből, amelyben két szútra, egy sztupa, és Csenrézi mantrája volt; de mivel nem volt képes ezeket megérteni, az égi ajándékokat tisztelettudóan biztonságba helyezte.
Songtsen Gampo - a harmincharmadik tibeti király- volt az első buddhista király; miután Shang-Shung területét is elfoglalta, az ő uralkodása során kezdett Tibet komoly katonai és politikai hatalommá válni. A királyi udvarban a bönpo papok befolyása nagyon nagy volt, ezért a király, hogy gyengítse a bönpók hatalmát egy új kultúrát akart létrehozni, ezért megkérte Thonmi Szambhotát, hogy indiai panditok segítségével alakítsa ki az állandó tibeti írásrendszert valamint nyelvtant. Ennek ellenére a bön vallás a király utódai alatt is megőrizte befolyását, egészen a nagy király Triszong Decen uralkodásáig, aki a harmincnyolcadik volt a dinasztiában (790-858).
Triszong Decen annak érdekében, hogy a buddhizmust szilárd alapokra helyezze Tibetben, meghívta udvarába Santaraksita indiai tudóst. A bön papok és a helyi istenségek ellenállása okozta számos akadály miatt, a bölcs azt javasolta a királynak, hogy hívja meg a nagy tantrikus mestert, Padmaszambhavát, akit a tibetiek úgy ismernek, mint „Guru Rinpocse” vagy „ A Drágakő Mester”. Guru Rinpocse legyőzte az összes akadályt és segítségével a király megalapította az első buddhista kolostort Samjében.
Guru Rinpocse a VIII. században hozta a buddhista tanításokat és fordításokat Indiából Tibetbe, különösen a tanítások tantrikus aspektusára, a Vadzsrajánára (Gyémánt Út) helyezte a hangsúlyt, és a nyilvánosság előtt is ismertté tette ezt. Ettől fogva a tibeti buddhizmust a Vadzsrajánával azonosíthatjuk. A király és Santaraksita támogatásával Guru Rinpocse fordítókat és tudósokat gyűjtött egybe, olyanokat, mint például Vairocsana, Vimalamitra, akik számos szútrát és tantrát fordítottak le.
Ezek a korai tanítások és fordítások vezettek el a négy nagy tibeti tradíció közül az első, a Nyingma-hagyomány kialakulásához, mely elnevezés szó szerint Régi Hagyományt jelent.
Később a XI. században kezdődött a második nagy fordítói korszak. Ez alatt további fordítások kerültek Tibetbe. Ez vezetett el az úgynevezett Új Hagyományig (tib. Szarma), melyek közül a legismertebbek, a Kagyü-, a Szakja-, és a Gelug-hagyomány."
BUMA 2002 november Manfred Seegers
